Van egy hely a Badacsony oldalában. Kőkerítés előtt kis domboldal, rajta vadvirágok, lepkék, szöcskék és egy kivágott fa tönkje. Mellette egy hidegvízű forrás, ráépített kis kőkunyhóval és kovácsoltvas kapuval. Erről a helyről nagyon szép kilátás nyílik a Balatonra, a közeli hegyekre és lent elterülő településre is.

Évről évre felmegyek oda. Minden évben megjegyzem, hogyan vezet az út, melyik utcán merre kell fordulni, és mennyi idő, míg felérek.

Minden évben elfelejtem.

Minden évben megtalálom, mert vezet a lábam; megyek, amerre remélem, hogy megtalálom.

Leülök a fatönkre, és nem teszek mást, csak pihenek; nézem a felhőket, ahogyan árnyékot vetnek a Balatonra, nézem a kisvárost, megfigyelem, hogy milyen hangok érnek fel a hegy oldaláig. Magamba szívom mindazt a nyugalmat, derűt, amit ezen a helyen megtapasztalhatok. Feltöltődöm a napsütéssel, a nyár illatával és hangjaival. Innen indul az új év, és itt is zárul az előző. Ez az a hely, amihez viszonyítani tudok, és elhelyezni magamat a világban.

A lelki segítők, legyenek bármilyen végzettségűek, gyakran megfogalmaznak valamilyen mottót, arról, hogy mi az élet célja, hogyan legyünk boldogok, milyen az egészséges ember. Ha nekem volna ilyen mottóm akkor az az volna, hogy mindenkinek kell egy kis badacsonyoldal, ahol feltöltődhet, ahonnan táplálkozhat akkor is, amikor az élete épp nem úgy megy, ahogyan szeretné. Arra viszont, hogy kinek mi ez a hely, természetesen nincs egységes recept. Van, akinek a párkapcsolata nyújtja ugyanezt, másnak a munkája, de lehet ez egy gyűröttre olvasott könyv, egy gyerekkori jóbarát, a sportolás, egy festmény, esetleg mindez együtt – vagy valami egészen más.

Neked hol van a badacsonyoldalad? Megkeressük együtt?